Ugrás a tartalomra

28 tézis az osztálytársadalomról

2011. 01. 23. - 00:00

Aktuális cikkünk a németországi elméleti miliőből származik: szerzői “Az osztály nélküli társadalom barátai” [FreundInnen der klassenlosen Gesellschaft] hangzatos nevet viselik. A szöveg nem igényel hosszas bemutatást, ugyanis olvasmányos stílusa ellenére (ha-ha) tartalomban igen gazdag, így egyszerűen magáért beszél. Kiváló összefoglalása a kommunista mozgalom elméleti eredményeinek, német nyelvterületen a fogékonyak körében méltán népszerű. Külön erénye, hogy az egy-egy részproblémát felnagyító, egymással csak a vita kedvéért vitatkozó irányzatok közös pozitívumait megőrizve nyesegeti le a pusztán dacból keletkezett kinövéseket, amelyek így vagy úgy visszavezetnek a burzsoá ideológia keblére (mint pl. állásfoglalás egyik vagy másik nemzetállam mellett, a szociális reformok éljenzése vagy teljes dogmatikus elvetése – a lehetőségek kihasználása helyett, stb.). Ha jók lesztek, még jövő karácsony előtt kaptok további írásokat tőlük.

Technikai megjegyzések: jegyzeteinket ezúttal becsillagoztuk, és az egyes tézisek mögé illesztettük, többnyire [szögletes zárójelben]. Néhol a szövegben maradt az eredeti német kifejezés, ezzel jeleztük, hogy a fordítás nem tökéletes. Ha van jobb ötletetek, hogy hogyan lehetne az adott szavakat magyarul megfogalmazni, küldjétek el kommentben.

Megjelent a anti-politica.tk

I. Az osztály nélküli osztálytársadalom diadalmenete

1

A tőke fejlett zónákban lezajlott történetének ideiglenes eredménye osztály nélküli osztálytársadalomnak tűnik fel, amelyben a régi munkásmiliő egy általánossá vált bérfüggőségben oldódott fel: mindenütt proletarizált egyének, a proletariátus meg sehol - nincs jelen mint felismerhető embercsoport, kollektív cselekvőként, a társadalom negatív, bomlasztó oldalaként meg aztán végképp nem. Alkalmi munkahelyi harcok nem válnak osztályharccá, amelyben a társadalom jövőjéért folyna a küzdelem, ugyanis a régi proletármozgalom maradéktalanul felszívódott az uralkodó rendben, és egy új rend még nem látható.

2

Az osztály nélküli osztálytársadalom a régi munkásmozgalom és a modern állam gyermeke. A XIX. és XX. század osztályharcaiban újra meg újra felvillantak továbbmutató momentumok, a munkások túlnyomó többsége bennmaradt azon szervezetekben, amelyeknek politikája minden forradalmi retorikát figyelmen kívül hagyva arra irányult, hogy a munkások felszabadítását a polgári társadalom talaján állva és annak eszközeivel valósítsa meg - a szakszervezetek, valamint a II. és III. Internacionálé szocialista és “kommunista”1 pártjainak keretében, amelyek olyan forradalmi elveket, mint az antiparlamentarizmust hamar ejtettek, és végül teljesen sztálinizálódtak. Kivételt csak a radikális kisebbségek képeztek, mint az IWW Amerikában, az anarchoszindikalisták és baloldali radikálisok a szocialista pártokban vagy azokon túl. Így oldják fel a régi munkásmozgalom sikerei végül a neki talajt adó proletár miliőt; ennek vitathatatlan szíve a gyár volt, ám a munkás-sportegyletek, munkássajtó, munkásnegyedek, stb. alakjában nem kevesebbet, mint a polgári társadalmon belüli saját társadalmat alkotott. Az állami szociálpolitika ugyan a biztosítástól a várostervezésig minden eszközzel e miliő céltudatos lemorzsolására törekedett - bár Németország esetében a nácizmus jelentősége aligha túlbecsülhető − , viszont annak minden fejlett országban végbement letűnése elsősorban a társadalom tőkésítésének köszönhető, amely a munkásosztály számára lehetővé tette a politikai jogfosztottságtól és anyagi szűkösségtől való megszabadulást. A “tőke logikáját” ez a történelmi fejlemény csak annyiban követi, amennyiben e logika az osztályharcot is magába foglalja.

3

Ebben a konfrontációban központi jelentőségű a bérek és a munkaidő hossza körül vívott küzdelem. Csak a munkások ellenállása kényszeríti ki a munkanap rövidülését és ássa alá a munkának életükben korábban egyértelműen [=túlnyomóan] központi szerepét, anélkül, hogy magát a munkát valaha is meghaladhatnák. A kapitalisták a kizsákmányolást, a többletmunka kisajtolását már nem tudják a munkanap hosszabbításával fokozni; ugyanígy akadályozza meg a munkások ellenállása, hogy csökkentsék bérüket. A munkaerő-áru értékét sokkal inkább úgy csökkentik, hogy a munkások élelmezése válik olcsóbbá. A viszonylagos értéktöbblet ezen növelése azt jelenti, hogy a kizsákmányolási ráta - a fizetett munka fizetetlen munkához való viszonya - emelhető, bár a munkások kevesebb ideig dolgozhatnak és bérükből többet vásárolhatnak. A reformizmus diadalmenete az ezzel adódó lehetőségben gyökerezik, hogy a kapitalisták és a munkások részlegesen megbékéljenek, mert az egyik fél továbbra is felhalmozhat anélkül, hogy a többiektől mindenképpen egyre többet kellene elvennie, ők tényleg egyre kevésbé földönfutó nyomorultak. Bármilyen jelentős is volt a gyarmati erőszak-történelem a kapitalizmus keletkezése szempontjából: a fejlett kapitalista társadalmak gazdagsága nem a gyarmatokon kisajátított extraprofiton, az úgynevezett harmadik világbeli munkások és parasztok többlet-kizsákmányolásán, hanem a munka termelékenységének iszonyatos felfokozásán alapszik. A bérek és a profitok nem nullszaldós viszonyban állnak. Ugyanilyen illuzórikus az ezzel szembeállított felfogás, mely szerint ez az állapot stabil és válságoktól mentes, általánossá tehető és ráadásul mindig továbbvihető, amíg a tőke társadalma munkásparadicsommá nem változik. Jelenleg azon együttállás végjátékának vagyunk tanúi, amelynek ez a reformista illúzió erejét köszönhette.

4

Ami a gazdaságra nézve a relatív értéktöbblet-termelésként és a munkásosztálynak abból származó anyagi jobbléteként tűnik fel, az a politika oldaláról a proletárnak állampolgárként való elismerése. A burzsoázia osztály-állama osztályokon átívelő társadalomtervező intézménnyé változik át, amelynek politikáját formálisan mindenki egyformán határozhatja meg; kezdetben osztálypártok útján, amelyek aztán fokozatosan néppártokká alakulnak. Amint a szupermarket sem ismer proletárt és kapitalistát, csak fizetőképes fogyasztót, úgy a szavazóurna is csak az állampolgárt ismeri. A proletárok életét egyre inkább az állam közvetíti - munkavédelmi törvényei és szociális szolgáltatásai útján (amely utóbbiakat a bérekből és az értéktöbbletből választják le, tehát minden esetben a proletárok munkáján nyugszanak), lakásépítésekkel és iskolákkal, hogy befektetési és foglalkoztatási programjait se felejtsük ki. Az anarchizmussal szemben, amely az államot csak külsődleges ellenségnek ismerte, titkosrendőrségként, börtönként, röviden: erőszakként, a munkásmozgalmon belül az etatista áramlatok érvényesülnek, melyek ezt az államot, ha proletár arcot ölt, jogosan saját alkotásukként fogják fel és tanulják meg szeretni. Míg az olasz fasizmus proletár nemzetnek képzeli magát, a nemzetiszocialisták ünnepnapnak nyilvánítják május elsejét és az új amerikai ipari szakszervezetek legnagyobb sikereiket érik el a Roosevelt-féle “New Deal” alatt, Sztálin minden dolgozó hazáját építi föl, akik valaha hazátlanok voltak.

Több mint mellékhatás, hogy ezzel a társadalom bürokratikus ellenőrzése a tökéletességig fejlődik. A proletár internacionalizmus és a munkásmiliő önszerveződése a társadalom államosításának ütemében hal el, amely a tömegek nacionalizálásában és két világháborúban tetőzik.

5

Amikor az 1929-es válság leleplezte a polgári rációt és előkészítette a szociáldemokrata reformizmus “arany huszas éveinek” dicstelen végét, az uralkodó rend Németországban a faj és a tekintélyelvű állam erőszakának nyílt őrületébe mentette át magát. Sehol sem valósították meg groteszkebb és barbárabb módon az osztály nélküli osztálytársadalmat, mint a nemzetiszocializmusban, amelynek “küldetése” Hitler szavaival az “osztályok közti szakadás, amelyben a polgárság és a marxizmus egyformán hibás” végérvényes leküzdése volt. Éppen mivel az osztályellentét érintetlen maradt, ezért kenhették rá a zsidókra egyszerre a népközösség proletár-internacionalista és plutokrata-finánctőkés szabotőreinek szerepét, amit aztán, mint valami ördögöt, tömeggyilkossággal igyekeztek “kiűzni”.

A kurta-furcsa ideológiai tákolmány mögött viszont, mely szerint “a zsidó” mint bolsevik piszkálta fel a német munkásokat, hogy tőzsdésként a nemzeti gazdaság fölött diadalmaskodhasson, mégsem csak a tőkének a német munkásosztály fölötti puszta diktatúrája van, hanem még inkább ama terv, hogy az osztályt egy “népi” jóléti államba integrálják. Amilyen vitathatatlan tény, hogy a fasiszta állam elsőnek a munkásmozgalom ellen lépett akcióba, olyan kétségtelen az is, hogy tömegbázisát a munkásosztályra is ki tudta terjeszteni. Milliónyi kényszermunkás faji előjogokkal övezett felügyelőiként, a német megsemmisítő háború bakáiként, az “árjásítások” haszonélvezőiként a német proletariátus jelentős részei szívódtak fel a népközösségben, amely áldozatainak szemszögéből nem propagandahazugságot jelentett, hanem a földi poklot.

Ha Hitler nem üzemi baleset volt, a faji-imperialista háború pedig a német kapitalizmus utolsó mentsvára, akkor a munkásmozgalom nem a legalitás diktatúra elleni védelmével mondott csődöt, hanem inkább avval, hogy képtelen volt ebből a polgári rendből kitörni, amely tiszta erőből a fasiszta szakadékba rohant. A történelmi tragikum: a szociáldemokráciának és a szakszervezeteknek, miután 1914-ben a szociálsovinizmus nótáját fújták és 1918-19-ben leverték a forradalmi kisebbségeket, most engedelmeskedniük kellett egy olyan népközösségnek (és nem ritkán áldozatul is estek neki), amelynek saját népállami gondolata több szempontból is a megtévesztésig hasonlított az övékhez − ezért a szakszervezeteknek az új hatalmasokhoz dörgölőzése szintén nem csak megrontott vezetők félresiklása volt.

Önnön 1914-es lelkesedésük a “hadiszocializmusért”, az állami gazdasági irányításért, a munkaszolgálatért és a nemzeti egységért most ellenük fordult, mert bármilyen bágyadtak voltak is, azért a munkásosztály szervezetei voltak, amelynek most közvetlenül az államba kellett besorolódnia; az ellentétes érdekek méricskélésének ideje a nagy válsággal lejárt. A munkásmozgalom pártkommunista szárnya viszont nem csak munkanélküli-szervezetté és ennek megfelelően erőtlenné vált; nemcsak hamis győzelmi tudatba ringatta magát a történelmi törvényszerűségek üres metafizikájára támaszkodva és alábecsülve a nácizmus feltörekvő barbárságát; tekintélyelvű struktúráival és olyan politikai ostobaságokkal, mint “A német nép nemzeti és szociális felszabadításának programja” (1930) inkább maga is akaratlanul támogatta azt, úgyhogy “a III. Internacionálé németországi nacionalista kalandjai” a fasiszta győzelem előfeltételei közé tartoznak. Saját maguk nevelték fasisztává a munkásokat, amennyiben tíz éven át versengtek Hitlerrel a “valódi nacionalizmus” fogalmáért. (GIK, 1935)

6

A XX. századi proletár mozgalom folyamatában már-már nagyobb súllyal eshetett latba, hogy állítólagos legnagyobb győzelme 1917-ben Oroszországban a továbbiakban olyan eredményeket érlelt, amelyek nyomán inkább félni lehetett a forradalomtól, mintsem vágyni rá.

A forradalom előtti Oroszország a parasztok tengerében elszórt egyes városi proletár szigetekkel tűnt ki. Az orosz forradalom “polgári” (február) és “proletár” (október) fázisra osztása tiszta ideológia. A társadalmi forradalmak az adott társadalmi viszonyok alkotta lehetőségeken belül mozognak. És ezek nem változnak meg néhány hónap alatt.

1917-ben az orosz lakosság a “kenyér, föld és béke” jelszavával lázadt föl a háború és saját életkörülményeinek brutalitása és értelmetlensége ellen. Katonaként a háborúban parasztoknak és munkásoknak ugyanazon osztályokon átívelő sorsot kellett elszenvedniük, és gondoskodtak arról, hogy a katonai fegyelem összeomoljék a fronton. A férfiak hazatértek, és az egész országban elterjesztették a feljebbvalókkal szembeni engedetlenséget. Az uralkodó hatalmi viszonyokat mindenütt megkérdőjelezték munkás-, paraszt- és katonatanácsok formájában. Míg az üzemi tanácsok egy radikális része elutasította a hierarchikus döntési struktúrákat, átvette a termelést és elosztást, és erre építve üzemközi koordinációra törekedett, ami a munkásosztályon belüli kommunista áramlat létezését bizonyítja, a forradalmi parasztok legjobb esetben - az oroszországi vidéki közösség történelmi különlegességére támaszkodva - egymástól független, önellátó kollektívák létrehozását sürgették, ami a városok eltűnését és a kapitalizmus előtti termelési viszonyokhoz való visszatérést jelentette volna. E kettőből egyik mozgalom sem tudta az össztársadalmi újratermelést biztosítani. Az államhatalomként fellépő bolsevik pártnak jutott a feladat, hogy a gazdasági túlélést despotikus formában megszervezze, mégpedig egyformán a munkások és parasztok ellenében. Csak egy Európa többi részére kiterjedő proletárforradalom tudta volna feltartóztatni ezt az antikommunista folyamatot.

Az üzemi tanácsok kiiktatásával és a - különösen a Mahno vezette − parasztmozgalom szétverésével nem egyszerűen eltűntek a radikális követelések és célkitűzések; eltorzított formában integrálták őket a szovjet társadalomba. A termelési folyamat társadalmasítására és megváltoztatására való törekvést a gyárak államosításával és a munka militarizálásával és taylorizálásával váltották föl. Igazi elméleti vicc, hogy a trockisták, akik a “szocializmus egy országban” ideológiáját joggal elvetették, azt képzelték, hogy Szovjet-Oroszországban csak egy “politikai” forradalomra van szükség, mivel a tulajdonviszonyok már megfelelnek a kommunizmusnak. Viccnek azonban elég sötét, hogy ugyanaz [a Trockij], aki a sztálinista bürokráciával vívott harcában a munkásdemokráciát hangoztatta, néhány évvel korábban a Vörös Hadsereg legfelsőbb tisztjében a munkások, parasztok, katonák minden ellenállását vérbe fojtotta. Az 1921-es kronstadti felkelés emléke azonban a másik oldalról is mitológiává változik, amikor kizárólag a pártdiktatúrával szembeni tanácsdemokrácia követelése válik hangsúlyossá, és a városok és a vidék közti “szabad” árucsere nem éppen forradalmi követelését elhallgatják. Közvetlenül a felkelés leverése után a bolsevik kormány átvette ezt a gazdasági követelést, és az “új gazdaságpolitika” (NEP) alakjában meg is valósította. Végül is a - rossz minőségű - kenyeret a munkakényszer általános kiterjesztésével garantálták mindenkinek. A földhöz jutást az államilag erőltetett kényszerkollektivizálás útján valósították meg. A békét társadalmi békeként teremtették meg, kőkemény eszközökkel. Az osztályérdekeket nemzeti érdekekké fazonírozták át. Az osztályharcot a nagy honvédő háború és az antifasiszta ideológia kifordított alakjában ünnepelték.

A bolsevikok internacionalista álláspontja, amelyet főleg az első világháború idején képviseltek, megszilárdította helyüket a forradalmárok soraiban. És egy nyugat-európai proletárforradalom esetében lehet, hogy meg is maradtak volna forradalmárnak. Ám a bolsevikok pártkoncepciója, az osztálynak az osztályharcok dinamikájából eredő lehetséges kommunista magatartásával szembeni bizalmatlansága már a forradalom előtt is a kommunizmus tekintélyelvű felfogására utalt. Mindazonáltal a sima antileninizmus, mely a bolsevik pártban látja a kommunista forradalom kudarcának okát, elfelejti, hogy a bolsevikok esetében is a lét határozza meg a tudatot, és nem veszi észre, hogy maga is mennyire rabja a történelem lefolyását kénye-kedve szerint irányító, mindenható vezetésről alkotott elképzelésnek. Nem lehet megmondani, mi történt volna, ha a társadalmi konfliktusok más irányt vettek volna. De a történelmi eredményt tekintve a párt diktatúrája végrehajtotta az egyik alternatívát, amit az 1917-ben uralkodó külső és belső feltételek megengedtek, és amit “eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezhetünk: az orosz paraszti tömegek társadalmi-gazdasági integrációját a világpiacba az iparosítás és a bérmunka általánossá tétele útján. Ilyenformán az orosz forradalom történelmi teljesítménye végső soron egy terrorista rezsim orwelli madárnyelvén szólva: szovjethatalom és villamosítás.

7

Az orosz forradalom a társadalmi forradalom netovábbjaként vonult be a munkásmozgalom mitológiájába. Az első világháború utáni közép-európai forradalmi felkeléseknek nem utolsósorban az általa kiváltott lelkesedés volt az egyik mozgatórugója. Ezek nyílt veresége és az oroszországi emancipációs törekvések alattomos kiüresítése kölcsönösen feltételezte és erősítette egymást. Maradt a látszólagos ellentmondás: míg a fejlett kapitalista Nyugaton a proletárforradalmak nyilvánvalóan kudarcra ítéltettek, és úgy tűnt, csak a reformizmusnak van jövője, [másfelől] megszilárdult az egy viszonylag elmaradott országban sikeresen véghezvitt erőszakos rendszerdöntésről alkotott kép. Az orosz forradalom mindenekelőtt a harmadik világ antikolonialista és antiimperialista mozgalmainak modernizációs csomagjaihoz adott viszonyítási pontot és használati utasítást. Itt a “marxizmus-leninizmus” a radikális polgárság és értelmiség ideológiája lett. Oroszország a periféria országaiban az imperializmus korában végrehajtott nemzeti fejlesztési projektek prototípusává vált. Nyugaton a vörös októbert vagy reménységként imádták, ami a munkások egy részét az orosz külpolitika érdekében használta föl, vagy pedig a kapitalizmus meghaladását célzó bármely gondolat ellen mumusként vetették be.

8

A második világháború után illékonnyá válik a régi, állampárti munkásmozgalom magáról alkotott illúziója, hogy túlmutatna a fennálló renden. A radikális irányzatokat viszont mindenütt szétverték, felmorzsolták és feloldották. Amilyen halott a munkásmozgalom mint egy új társadalom hordozója, olyan hatalmas is mint a proletariátus bürokratikus képviselete a polgári társadalomban, melynek kebelén még néhány sikeres évtized vár rá, talán a legjobbak, amikor a szabad Nyugat kormányai ideális össz-szociáldemokrataként2 viselkednek és a kommunista pártok csupán a leghatározottabb szociáldemokraták, a szakszervezetek kétszámjegyű béremeléseket harcolnak ki, és a munkásgyermekek nem szükségszerűen a gyárcsarnokban kötnek ki, amelyekben apáik és gyakran anyáik is melóznak. A szociológusok kikiáltják az osztálytársadalom végét.

Utalás Engels kijelentésére: „az állam az ideális összkapitalista”. – a ford.

9

Színtiszta misztika volna a munkásmozgalom ezen történetét a “munkásárulók” műveként, a megvesztegetés és a jó útról való letérés történeteként megfesteni. Ahogy a német szociáldemokrácia 1918-19-ben halomra lövette a spartakistákat, úgy verte szét 1936-37-ben a sztálinizmus a társadalmi forradalmat Spanyolországban. Mindkettő lojális proletárok tömegeire támaszkodott. A proletariátusnak nincsen forradalmi lényege, amelyet csak a reformista mesterkedések akadályoztak volna újra meg újra, hogy végre ereje teljében kitörjön. Csak a bérből élők elsöprő többségének mozgalma tudja megváltoztatni a társadalmat. Ám ezért csak a támaszt kereső metafizikusok istenítik a proletariátust, mint “forradalmi szubjektumot”. A proletárok olyanok, ahogyan küzdenek; harcaik mindmáig nem vezették ki őket az osztálytársadalomból, hanem egyre jobban annak mélyébe vetették.

Éppily kevéssé hal ki ezzel az integrációval a forradalom lehetősége, amely az efféle legendák szerint valamely állítólagos liberális aranykorban adott volt, midőn a haragos munkások és iparbárók csaptak össze, és a kultúraipar meg a jóléti állam még ismeretlen volt. Ez a szomorúra hangolt bukástörténet mint történelemfilozófia nem szegezhető szembe [entgegenhalten] a feltartóztathatatlan felemelkedéssel. A materialista történelemfogalom kiindulópontja, hogy másképp is történhetett volna, az osztályharcoknak más kimenetele is lehetett volna. Ám a történelemszemléletet kényszerűen a bekövetkezett további események határozzák meg, amelyekben az elnyomás és a felszabadítás dialektikája nem állt meg.

10

Egy korábbi radikális szarkasztikus megjegyezése: “A kommünárok az utolsó emberig lelövették magukat, hogy Te hifi-tornyot vehess magadnak.” A jóléti állam sikertörténete azonban azon alapul, hogy a proletariátus egy valódi szükségletének megy elébe: egy olyan élet szükségletének, amely nem a munkaerő eladásának sikerétől függ. A jóléti államnak különösen a második világháborút követő kiépítése és az ebben az időben történt óriási termelőerő-növekedés hosszú időre eltünteti a szűkölködő paupert Európa és részben Észak-Amerika színpadáról, és felkorbácsolja a tulajdonnélküli osztály anyagi igényeit, amiről (a régi nemes hagyomány folytatásaképpen) manapság minden csatornán nyafognak a burzsoá ideológusok.

Mikor ugyanezek most az egyénről zengedezik ódáikat és minden mégoly apró jóléti szolgáltatást egyből szocializmusnak bélyegeznek, amely állítólag megsemmisíti azt az egyént, akkor nemcsak − ugyan ellenkező előjellel, de - ugyanannak a tévedésnek esnek áldozatul, mint a XIX. század nyolcvanas éveiben a német parlamenti szociáldemokrata frakció ama része, mely a szociális törvényekben máris a szocializmus kezdetét látta, de még azt sem ismerik föl, hogy a modern egyén létét jelentős részben éppen az árutársadalmon belül az egyén szabad kibontakozásához alapfeltételeket biztosító államnak köszönheti. Igaz, hogy bevezették a munkanélküli-segélyt, a táppénzt, a nyugdíjat, stb., hogy két konjunktúraciklus között is készenlétben tarthassák az ipari tartaléksereget, valamint ellenőrzés alatt tarthassák s ne bízzák saját gondjaira az osztályt, hogy védelmezzék a polgári rendet a bűnözéstől és lázongástól. Ez viszont sokaknak lehetővé tette a bérmunkán túli életet is, mégpedig úgy, hogy az nem volt azonos a keserű szegénységgel.

A termelésbe való állami beavatkozás a proletárok munkakörülményeinek javítása érdekében, a minimálbér bevezetése vagy a munkanap törvényi korlátozása elvileg a túlkizsákmányolástól kellene védjen, hogy az osztály újratermelődése ne forogjon veszélyben, hiszen ezt az osztályt a kapitalisták a jövőben is ki akarják zsákmányolni. Másfelől hihetetlenül megnőtt annak valószínűsége, hogy ne mindössze 30 év után, miután életét a gyárban töltötte, krepáljon be az ember, hanem akár a hatvanat is túllépje. A csökkentett amortizáció nyitotta meg egyáltalán annak lehetőségét, hogy a saját érdekéről gondolkodjék az ember. Az általános iskolakötelezettséget úgyszintén a modern igazgatás érdekeinek kedvéért vezették be, hogy immár az ország legtávolabbi szegletében is mindenki elolvashassa az állami rendelkezéseket, mint szabad bérmunkás szerződéseket írhasson alá, és mint munkaerő-árujának eladója megtanuljon számolni. Ám a tömegek ezáltal képezni is tudták magukat, elméleti írásokat olvasni, kollektíven meg tudták értetni magukat egymással közvetlenül és a távolból, amiről a régi munkásmozgalom sokszínű sajtója kiválóan tanúskodik. És végül az elmúlt évszázad második felében addig ismeretlen mértékben nyíltak meg a proletár utánpótlás előtt a felsőoktatás kapui. Az osztályintegráció kritikájának nem szabad e szempontokat félresöpörni, melyek a proletárok érdekében is állnak, és melyeket elég gyakran nem egyszerűen biztosított az állam, hanem ki kellett harcolni.

11

A kapitalizmus diadalát megszilárdító elválasztások egyike a termelési és újratermelési szféra elválasztása. Nemek szerint kódolt határvonal ez, amely a mindenféle antropológiai vagy biológiai legitimációs ideológiáktól kísérve a polgári család alakjában társadalmi példaképpé vált. Ugyan a XIX. és a korai XX. században a túlnyomó többség gazdaságilag a nők - és gyakran a gyerekek − keresetére volt utalva, a nemi alapú munkamegosztás és a férfi kereső ideálja azonban a proletár miliőben is győzedelmeskedett.

A polgárság által az emberi és polgári jogok nyilatkozatában magának igényelt univerzalizmus, mint már éleslátó kortárs (női) kritikusai - mint pl. Olympe de Gouges vagy Mary Wollstonecraft - is megjegyezték, először igen részleges volt: ugyanis a szabad emberi egyén, amelynek megszületését ünnepelte, hímnemű volt. Ezért a meglátásért de Gouges-nek kijárt egy nyilvános fellépés: lefejezték.

A nők nyilvános iskolákban és egyetemeken folyó képzéshez, a politikai életben való részvételhez hasonlóan a magántulajdonhoz való jogból is ki voltak rekesztve egészen a XX. század első feléig, és ki kellett harcolniuk ezeket a jogokat. A nőmozgalomnak a kései hatvanas évektől kialakuló második hulláma a női test fölötti, abortusztörvények formájában szabályozott önrendelkezés mellett főként a nők elnyomásának finomabb, privát formáit vonta látókörébe, és intézményesülése során gondoskodott róla, hogy éppen nem a nemek egyenlőségének elkötelezett, hanem az egyik nemre jellemző vétkeket (pl. szexuális zaklatás a munkahelyen, házasságon belüli nemi erőszak) büntető törvények szülessenek.

Optimistán azt hihetnénk, ezen az alapon lezárult a nő polgári szubjektummá való emancipációja. A nemek közti hierarchikus viszony fenntartásának anyagi alapjai messzemenően elavultak: időközben tervezhető a terhesség, és ezáltal a tőke szemszögéből sem jelent kiszámíthatatlan kockázatot, a munkaerő egyéni újratermelése legalábbis a nagyvárosokban áruszerűen is megoldható. A hagyományos polgári családmodellnek nem megfelelő élettervekkel szembeni tolerancia is tényleg jelentősen megnőtt, ám a válságos időkben rendszeresen felhangzó “vissza a tűzhelyhez”-kiáltások, illetve a demográfiailag motivált felhívás, hogy a tudós nők lehetőleg sok gyereket szüljenek, csakúgy, mint a különböző vezetői szintekre vetett pillantás mégis másra tanítanak. Habár a nők mint munkaerő az életben minden bajnak ki vannak téve, mégis lényegesen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, gyakran részmunkaidőben és főleg a szolgáltatási szektorban dolgoznak. Ez utóbbinak az elmúlt évtizedekben látott robbanása nem utolsósorban az újratermelési szféra erős tőkésítésére vezethető vissza, ugyanakkor a fizetetlen újratermelő munka túlnyomó részét továbbra is a “kettősen terhelt” nők végzik el.

A nemi különbségek és az állítólag azokból eredő tulajdonságok és képességek köré épült ideológiatermelés sem állt le, ehelyett új virágkorát éli és a mindennapi tudat biztos része a szociobiológia, amely még tetszés szerint bármit a vadászokból és gyűjtögetőkből vezet le. Hogy az embernek a kromoszómaminta szerinti szétválasztásától való megszabadulása még a polgári társadalom talaján történik-e, az nem utolsósorban ezen ideológiák szívósságától függ.

12

A fejlett kapitalizmus azért tűnhet osztály nélküli társadalomnak, mert az osztályellentmondás egyik oldala elvonttá, míg a másik diffúzzá válik. Ez ironikus módon mind az osztályharc híveit, mind pedig az azt megvetőket összezavarta. Utóbbiak, akik “érték-kritikusnak” [Wertkritiker]3 nevezik magukat, durván a társadalom felszínéhez, a körforgás valós látszatához tapadtak, ahol ténylegesen csak egyforma polgári szubjektumok keringenek. A proletariátusnak mondott “érték-kritikai” búcsú a proletariátus felforgató szerepének elfeledését [Aussetzen] a megfordíthatatlan történelmi törvényszerűség rangjára emeli. Vigaszul szolgál az árutermelő rendszernek az évről évre mindig mástól, de mindig nemsokára eljövő összeomlása, ámen. [Trost spendet die Aussicht auf den Jahr um Jahr von neuem unmittelbar bevorstehenden Kollaps des warenproduzierenden Systems — Amen.]

Az osztályharc némely rokonszenvezői számára viszont az osztály objektív fogalma ama szubjektivista elképzelésben talált menedéket, hogy az osztály a harcban a semmiből teremti meg magát; hogy az osztály “nyitott fogalom”, minden más pedig “szociológiai”. Egy “nyitott” fogalom azonban nem rendelkezik meghatározással, tehát nem fogalom. Az a legyöngített felfogás is elterjedt, hogy az osztály egy viszony, és ezért objektíven nem meghatározható. De minek a viszonya?

Az osztályviszony a tőke és a proletarizáltak, az értékesülő érték és a munkaerő viszonya. Igaz, hogy a tőke annyiban nem “automatikus szubjektum”, hogy magától semmit sem tesz, és ezért mindig valamely akarattal és tudattal bíró lényre van szüksége, vagyis eleddig emberekre, akik értékesülését saját érdekükben szervezik. Ám a tőke nem feltétlenül a tőkésekhez van kötve. A burzsoázia kétségtelenül eleven létező és osztálytudatos, de nem a végső oka a társadalom romlottságának. Minden pénz potenciális tőke, és azzá is válik, amint nem fogyasztás céljára verik el, hanem belép a termelésbe. Így jutott eszébe okos vállalkozóknak, hogy munkásaikat részben részvényekkel díjazzák, és a sokat kárhoztatott “sáska”-alapok közül sokan az amerikai prolik nyugdíjbefektetéseit értékesítik, akik “a pénzüket dolgoztatják”, így szól legalábbis ama tényállás fétisiszta leírása, hogy e pénz segítségével valahol valakik idegen munka fölött parancsnokolnak. A tőkének e valamelyest antidemokratikus jellege azonban ezzel azt is feltételezi, amit az ideológusok világképe szerint tagadnia kellene: a proletarizáltak létezését, azaz olyan emberekét, akiknek önmagukat kell a vásárra vinniük, hogy munkájuk és többletmunkájuk útján értékesítsék a tőkét. Ha a kapitalista társadalom elődeitől eltérően az osztályhatárok elvi átjárhatóságából él is, a proletár kisrészvényesnek attól még nem jobb a sora, mint a legtöbb mosogatónak.

Éppen ez a proletár lét nem fogható meg látszólag sehol, mert egyszerűen mindenhol jelen van. A bérfüggőség általánossá válása - mely a régi munkásmiliő feloldódásával párhuzamosan zajlik, a parasztokat a történelem színpadának peremére szorítja, előbb a (hivatali) alkalmazottakat, majd a szellemi munkásokat proletarizálja - végül a kapitalista fejlődés központjaiban nem két tisztán elváló osztálytábort hoz létre, hanem az élethelyzetek átláthatatlan sokaságát; talált kenyeret a társadalomkutatóknak, akik nagyon is örülnek, hogy a harsány fáktól nem kell látniuk az erdőt. Így az osztály ma nem az esetleg rendszerbuktatáson gondolkodó kollektív cselekvők megjelölése, hanem csupán a munkaerő tőke részére eladásának messzemenően általános kényszeréé (aminek a menedzser, bár formálisan bérmunkás, legkésőbb két, felügyelőtanácsban eltöltött év után aligha veti alá magát). Amilyen kevéssé kell az értéknek és az értéktöbbletnek valamely meghatározott áruban megtestesülnie, éppannyira nem kell az osztály fogalmának a fizikai munkához, egy dologi termékhez vagy a gyárhoz mint termelési helyszínhez kötődnie. Nem kell Negri professzor vidáman-anyagtalanul termelő “sokaságát”4 különösebben nagyra tartani, sem a fordizmus (mindenki a gyárban) és posztfordizmus (mindenki egyedül az otthoni számítógépnél) balos-akadémikus sémája hívének lenni, hogy “a gyár központi szerepéről” folyó beszédben felismerjük azt a beszűkült osztályfogalmat, amellyel ma fabatkát sem nyerünk, pláne nem a végső harcot. Az ipari munkásosztály világméretekben pont annyira nem tűnt el, mint amennyire a proletariátus fogalmát sem fedi le.

II. A proletariátus ön-megszüntetése

13

Az osztályellentmondás a társadalom alapjaiba van bevésve, anélkül, hogy szükségszerűen szétvetné a társadalmat. A munkaerő magányos eladói újra meg újra azt tapasztalják, hogy össze kell fogniuk és küzdeniük, hogy ne darálódjanak be teljesen; a kizsákmányolás feltételeit folyton újra kell tárgyalni, és csak a szövetkezés útján tudja néhány munkás a saját sorokban jelentkező konkurrenciát helyenként meghaladni. Ám a “magában való osztályból” a “magáért való osztályba” való legendás átmenet nem közvetlen érdekek és nem valamely követelések általánossá válása útján jöhet létre, mert ezek mindig a tőkéhez kötődnek, és ezzel ahhoz, ami a proletariátusra a szétforgácsolódást mint természetes állapotot kényszeríti rá. Az osztálytudat nem annak felismerése lenne, hogy egy osztály vagyunk, hanem hogy nem kellene osztálynak lennünk; a forradalom nem a bérmunkások győzelme a burzsoázia fölött, hanem a proletariátus ön-megszüntetése. “A bérből élők egyáltalában csak saját osztályuk megszüntetéséért tudnak ‘magáért való osztállyá’ egyesülni, az őket elválasztó magántulajdon teljes tagadása által, azon érdek által, hogy ne csak az üzemi termelőeszközök fölött vegyék át az uralmat, hanem a társadalmi újratermelési folyamat fölött a maga teljességében (és ez szükségszerűen nemzetközi méreteket jelent).” (Werner Imhof)

A tőke általi társadalmasítás továbbra is ellentmondásos, mert az embereket éppen azáltal választja el, amivel összeköti őket. A munkatermékek értékformája nem más, mint a polgári társadalom legalapvetőbb ellentmondásának kifejeződése és közvetítése: a munka társadalmi jellegű (termelés mások számára), egyszersmind társadalmiatlan, vagyis egymástól elválasztott és egymás ellenében termelő üzemekbe beosztott munka, amely társadalmi érvényét csak a cserében nyeri el. Ha a proletárok csak átvennék munkahelyeiket, ezen üzemek között azonban továbbra is csereviszonyokat tartanának fönn, akkor a termelés még nem válna valóban társadalmivá, és az árutermelés minden ellentmondását úgymond önmaguk által uraltan vennék a nyakukba. A felszabadulás nem kevesebb lenne, mint a világpiac világközösséggé való átalakítása, amelyben a magántulajdon feloldódott az élet közös alakításában. A forradalmat azonban nem kellene ama hamis ígérettel terhelni, hogy az a szükség birodalmát majd csupa játékban és szórakozásban oldja fel; pont ily kevéssé fog [a mai világ] a maga jelenlegi, a szabadságnak a világ alakításától mentesített birodalmával szembeni absztrakt ellentétében megmaradni. A termelés céljának egyáltalában sajátunkként való elismerése volna a döntő előrelépés. Az észszerű lét ezen megteremtésével az állam alapjai is megszűnnének, amely csak hamis és elnyomó létet kényszerít ki a versengő magánérdekek alapján állva, avagy az osztálynélküli társadalom egy éleslátó barátjának szavaival szólva: “Csak amikor a valódi egyéni ember visszavonja a benne rejlő absztrakt állampolgárt, és mint egyéni ember saját empirikus életében, egyéni munkájában, egyéni viszonyaiban, nembéli lénnyé válik, csak amikor az ember saját erőit társadalmi erőkként ismeri föl és szervezte meg, és ezért a társadalom erejét többé nem választja el magától politikai erőként, csak akkor teljesül be az emberi emancipáció.” (Marx: „A zsidókérdéshez”)

14

A proletariátus ön-megszüntetése következésképpen összeegyeztethetetlen a proletariátus diktatúrájával. Minden újabb felszabadulási kísérletnek kétségkívül számolnia kell fegyveres ellenlábasokkal, akiket a tapasztalat szerint nem hat meg az uralommentességről folyó diskurzus. A proletárdiktatúra jelszava azonban nem merül ki ebben a banalitásban, hanem egy átmeneti szocialista társadalom felépítését tűzi ki céljául.

Éppen Marx volt az, aki Bakunyinnal szemben a “politikai hatalom meghódítására” kötelezte az I. Internacionálét, és a kommunizmus elé egy programmatikus átmeneti időszakot iktatott be, amelyben “valamely formában egyenlő mennyiségű munkát cserélnek ki” („A gothai program kritikája”), ami csak az árutermelés és az állam közti kényszerű összefüggést ábrázolja. Mindez történelem. A XX. század tragédiája volt, hogy a forradalom pont ott tört ki, ahol a lehető legnyomorúságosabbak voltak a kommunizmus megvalósulásának feltételei, és a nyugat-európai forradalmi hullám kudarcából megszületett “átmeneti szocialista társadalom” ennek következtében 70 évvel később szabadpiaci társadalommá alakult. Az eddigi szocialista forradalmak kivétel nélkül polgáriak voltak, éspedig olyan övezetekben, ahol a burzsoázia e történelmi feladathoz túlságosan gyenge volt, és ahol az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozást a legnagyobb komolysággal szocialista ügynek nyilvánították. A XXI. században azonban már nincs több megvalósulásra váró mezőgazdasági forradalom, nincsenek fejleszteni való termelőerők, már nem a bérmunka általánossá tételéről szól a mese, hanem annak megszüntetéséről. Olyan forradalmak, amelyeknek előbb egyáltalában a kommunizmus történelmi feltételeit kellene megteremteniük, már csak elszigetelten, a világ legelmaradottabb szegleteiben elképzelhetők.

15

Az államhatalom meghódítását mindazonáltal ma többnyire egy, a hatalmi struktúrán belüli céltalan, következésképpen örökké tartó állóháború kedvéért szokás elvetni. Az anti-autoriter szellemiség - amely szerint a mozgalom formáinak saját céljaival összhangban kell állnia, tehát a leninista élcsapat-párt puccsra és nem a kizsákmányoltak önfelszabadítására alkalmas - arra a posztmodern antiszellemiségre jutott, amely a meghatározatlanságban és meghatározhatatlanságban a forradalmat ünnepli. A dogmatikus szkeptikusok, akik kérdezve haladnak, de már egyáltalán nem akarják tudni, hová, először is elsiklanak afölött, hogy a kommunista cél a fennálló viszonyok kritikájában határozza meg önmagát, másodszor pedig, hogy ez a cél, mivel sem politikai úton, sem máról holnapra nem érhető el, csak a kommunizáció mozgalmaként képzelhető el, amelyben az atomizált bérmunkások társadalmi egyénekké vedlenek át és elkezdik életüket csereviszonyok nélkül alakítani. “Amíg a tömegmozgalmak még kicsik és felszínesek, addig a tendencia nem irányul egyértelműen az összes társadalmi erő uralására. De amint ezek a mozgalmak növekedni kezdenek, állandóan új funkciók jelennek meg a harcoló tömegeken belül, hatáskörük kibővül. És ebben a harcoló tömegben létrejön az emberek és a termelési folyamat közötti kapcsolatok teljesen új csoportosulása. Így jön létre az új ‘rend’. Ezek az önálló osztálymozgalmak lényeges ismertetőjegyei, amelyek a burzsoázia félelmeit okozzák.”5

  • 1. Az eredeti szövegben nem volt idézőjel, nekünk azonban így jobban megfelel, mert hozzájárul annak tisztázásához, hogy mit nem értünk a kommunizmuson. – a ford.
  • 2. Utalás Engels kijelentésére: „az állam az ideális összkapitalista”. – a ford.
  • 3. A ford. megj.: “érték-kritika” [Wertkritik] = Németországból eredő posztmarxista irányzat, legfőbb képviselője a Krisis könyvújság és köre. Úgy egy évtizeddel ezelőtt többen elég közel álltak az “antideutsch” irányzathoz (na, az még egy furcsa állatkert), amelynek radikálisabb csoportjaiban ma is népszerűek. Főgurujuk, Robert Kurz azonban pár éve megpróbált leszámolni ilyetén kötődéseivel »Die antideutsche Ideologie« (utalás Marx és Engels »A német ideológia« c. művére) című könyvében. Az “érték-kritikusok” elméletüket “Kiáltvány a munka ellen” [Manifest gegen die Arbeit] címmel foglalták össze, ahol a munkásosztályt illetően kijelentik, hogy “nem a forradalom szubjektuma, és soha nem is volt az”, majd tanácsok alakítását tartják szükségesnek (de ki vesz részt bennük?), illetve sokat idézik a Paul Lafargue-féle “Lustasághoz való jog” c. írást, amelyben egyfajta technicizált utópia vázolódik fel. A munkásság felkeléseit (pl. Dél-Kelet-Ázsiában) egyes szerzőik azzal utasítják el, hogy ezekben “nem kérdőjelezik meg az értéket”. Hogy a gépek szétverése, a munka beszüntetése és a közös harc során felbukkanó megannyi kommunista elem nem kérdőjelezi meg az érték logikáját, az csak íróasztalok mögé penészedett jóléti értelmiségiek teljesen irreális elképzelése lehet - akik mindaddig fennhordják az orrukat, amíg a gépezettől megkapják a zsíroskenyeret, és nem kényszerülnek a már most is kisemmizettekkel együtt barikádra vonulni. Mindazonáltal ha egy forradalmi helyzetben is azt várják el a többiektől, hogy ideológiai kiselőadásaikat udvarias tapssal fogadják (esetleg hasonlóan magasröptű fejtegetésekkel viszonozzák), akkor megérdemelten fognak éhenhalni.
  • 4. “sokaság” [Multitude] = Antonio Negri és Michael Hardt találmánya. Nevezett úriemberek az “Empire” [Birodalom], majd az annak folytatásául írt “Multitude” [Sokaság] című, nyelvezetüket tekintve félresiklott filozófiahallgatóknak szóló könyveikben azt állítják, hogy a munkásosztálynak és az imperializmusnak vége, helyettük egy sokszínű, párhuzamosan sokféle célért küzdő, nagy demokratikus massza (“sokaság”) és egy átláthatatlan, szörnyeteg “birodalom” áll szemben egymással. Ezt a vaskos misztifikációt a Negri és az olaszországi operaismo hagyományából jövő más itáliai szerzők, valamint különféle szociológusok által az utóbbi 20 évben kifejlesztett koncepcióval alapozzák meg, mely szerint az “anyagtalan munka” [immaterial labour], vagyis a szolgáltatások és szellemi termékek előállítása önmagában is értéktöbbletet termel - és a végén eljutnak oda, hogy az ilyen munkát végzőket teszik meg “forradalmi” szubjektumnak. Forradalomról persze már szó sincs, hiszen az “anyagtalan munka” végzői Negriék szerint egyfajta kollektív szellemet hoztak létre [general intellect], és ezzel máris a kommunizmusban találjuk magunkat. Nem akarjuk alábecsülni a földgolyót átszövő információs hálózat jelentőségét, de ebből a tézisből egyrészt a munkásosztály többi részének lesajnálása és megvetése árad - akik esetleg nem élhetnek olyan “kreatívan” és “szabadon”, mint a számítógépes grafikusok és webdesignerek - , másrészt a szellemi munkának mint munkának a feldicsőítése - ami színtiszta ellenforradalmi ostobaság. Negri prof követői erre kitaláltak egy “újkeletű” kategóriát: a “prekariátust” (precarious = kiszolgáltatott), amivel a bizonytalan munkakörülmények közt dolgozó, alkalmi megbízásoktól függő bérmunkásokat akarják jelölni, mi több, e kategóriát szintén újabb lázadó szubjektumnak kiáltották ki. Ez aztán oda vezet, hogy az ezen absztrakt besorolásba tartozó bevándorló takarítók és az alkalmi munkát végző jóléti diákság majd állítólag e kategorizálás miatt fognak együtt küzdeni. Együttes küzdelmen persze a szimbolikus utcai tüntetéseket és “akciókat” értik. (Hogy a napszámos lét egyébként mennyire nem új, arról maga a szó nem mai keletkezése is tanúskodik…) Negri továbbá a feltétlen alapjövedelem mellett érvel, vagyis az érték megtartását vagy “békés elhalását” javasolja. Az európai baloldalon manapság sok ilyen jelszó kering – nem véletlen lett hősünk az antiglobalizációs mozgalom egyik apostola, a “radikális” reformizmus értelmiségieskedőn zagyva igehirdetője.
  • 5. Forrás magyarul: H.C. Meijer: „Az új munkásmozgalom létrejötte”. http://www.reocities.com/sztrajk/meier2.htm http://www.reocities.com/sztrajk/meier2.htm[/fn] Henk Canne Meijer, a holland tanácskommunista ezzel 1935-ben az 1968-as párizsi május forgatókönyvét írta.

    16

    A párizsi május és az olaszországi “lopakodó május” egy új osztályharc-hullám csúcspontjai, amely 1968-tól megrázkódtatta a fejlettebb régiókat, és amelynek radikális kisebbségei a baloldali kultúrpesszimizmusnak mintegy kigúnyolásakképpen pontosabban fogalmazzák meg a proletariátus ön-megszüntetését, mint elődeik az 1917 körüli forradalmi ciklusban. Az elméleti és cselekvő kritika nem csak az állam előretolt helyőrségévé vált régi munkásmozgalmat veszi górcső alá, de az örökölt baloldali radikalizmuson is túlmegy.

    A proletariátusnak ezentúl már nem tulajdonítják a kapitalista fejlődés függelékének méltatlan szerepét, mintha csak a megörökölt elmélet nyomán a nagy színrelépésnek kellene elkövetkeznie. A tőke végzetes válságára való türelmes várakozás alulmarad ama tervvel szemben, hogy magunk okozzuk ezt a válságot. A régi determinizmusnak mondott búcsúban megegyezik a szituacionisták és az operaisták kritikája, amely csoportok egyébként külön utakat járnak. Amilyen gyorsan az események beigazolják ezt a felfogást - hiszen az 1968 környéki heves osztályharcokat sehol sem előzik meg tömeges elbocsátások, bércsökkentések vagy a tőke válságának egyéb következményei - , az a régi világ igazgatóit váratlanul és ennek megfelelő keménységgel éri. Még ahol a polgári társadalom saját közjó-ideálját megvalósítani látszik is, demokratikusnak, teljes foglalkoztatottságúnak és virágzónak mutatkozik, még ott sem biztos a kizsákmányoltak általános beleegyezése.

    A hagyományos baloldali radikalizmusnak a proletariátus ön-megszüntetését illető felemás fogalmazásait is meghaladják - nem csak a pártkultuszt és az államhatalom meghódítását, amelyet az Amadeo Bordiga körüli baloldali kommunisták prezentáltak, de az árutermelés önigazgatását is, amellyel a német-holland tanácskommunisták jegyezték el magukat. A tanácskommunisták a legjobb anti-autoriter szándékkal szegezték szembe a pártdiktatúrával a tanácsuralmat és a központi tervezéssel a munkásönigazgatást, amelyben minden termelő egyéni munkateljesítményének függvényében részesedik az össztársadalmi termékből, és egy munkaidő-elszámolásnak kellene a pénzt felváltania. Az ilyetén elképzelések kortárs követői ellen a Szituacionista Internacionálé 1967-ben így fogalmaz: “Nem elég a munkástanácsok elvont hatalmáért lelkesedni, fel is kell mutatni annak konkrét jelentését: az árutermelés, következésképp a proletariátus megszüntetését.” („A diákélet nyomorúsága”) Hogy a szituacionisták ezzel koránt sincsenek egyedül, ellenben 1968 körül az összes előrehaladott felforgató elem ezzel a felismeréssel tűnik ki, az már arra utal, hogy ez egyszerűen a kapitalista társadalmasítás magasabb fokának köszönhető, amely most már közvetlenül átcsaphat a kommunizmusba. “Az idegen munkaidő eltolvajlása, amelyen a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapnak tűnik ezen újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által teremtett alaphoz képest. Amint a munka közvetlen alakjában megszűnik a gazdagság nagy forrása lenni, a munkaidő is megszűnik, meg kell szűnnie a gazdagság mértékének lenni, és ebből következően megszűnik a csereérték mint a használati érték mértéke. A tömeg többletmunkája megszűnt az általános gazdagság fejlődése feltételének lenni, éppúgy, mint ahogy a kevesek tétlensége az emberi elme általános hatalmainak fejlődése számára.” (Marx: „A politikai gazdaságtan kritikájának alapvonalai”)

    17

    A termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondás alapul vétele nem ok nélkül vált rosszhírűvé. Legvulgárisabb megfogalmazásában ezt az ellentmondást úgy értelmezték, hogy a szocializmus győzelme törvényszerűen a technológiai haladásban rejlik. Egy lágyabb változat tartózkodik a győzelem biztos tudatától, az itt és most létező termelési apparátust azonban ugyanúgy a szocializmus hírnökének tekinti, melynek megvalósításához csak a tulajdoni címkék megváltoztatása szükséges. Ezzel szemben az operaizmus pontosan a gyári munkások tömeges tapasztalatából indult ki, akik számára a munkaszervezés és a gépek nem a szocializmus felé haladó közvetlen szövetségeseket, hanem a puszta zsarnokságot jelentették. Az az elképzelés, hogy a tőke külső burka alatt makulátlan termelési apparátus érlelődik, elfelejti, hogy azok célja, vagyis az értéktöbblet-termelés behatol a gépezetekbe és a munkaszervezetbe. Ellentétben azonban a mai súlyosan elzöldült baloldallal, amely számára a természet uralásának elért szintjéből adódó lehetőségekre való minden utalás “hagyományos marxizmus”, az operaista kritika tisztában volt azzal, hogy a termelőerők fejlődése nem merül ki a gyár konkrét alakjában, és más viszonyok közt a termelők hasznára lehet, ahelyett, hogy leigázná őket. Ebben a szellemben jegyezte meg a Comitato Operaio di Porto Marghera (P.M.-i Munkásbizottság), “hogy a felhalmozott tudomány mennyisége olyan nagy, hogy a munka azonnali hatállyal az emberi élet mellékes tényévé volna lefokozható, ahelyett, hogy ‘az emberi lét alapjának’ minősítenék.”

    18

    Mindehhez még hozzájön, hogy a késői kapitalizmusban kiéleződik a termelőerők és termelési viszonyok közti ellentmondás abban a jelenségben, amit már a régi munkásmozgalom jól ismert, mint az ágyúk és vaj ellentmondását - ezt Guy Debord 1967-ben “a használati érték csökkenő tendenciájának” nevezte: nem csak a termelési helyszínek belső élete, de termékeik is egyre inkább a visszás társadalmi forma vonásait viselik. Ha Marx az ipart még “az ember lényegi erőinek nyitott könyveként” ünnepelhette, úgy időközben a munka termékei növekvő mértékben közvetlen bizonyítékot szolgáltatnak az őket létrehozó társadalom ellen; a tőke anakronizmusa kézzelfoghatóvá válik azon termékekben, amelyeket egy felszabadult emberiség sehogyan sem tudna használni, és amelyek a nem-szabadoknak kárára vannak. Lehetőség és valóság soha nem volt még ennyire távol egymástól, mint ma, mikor a proletarizáltak nagy része világszerte nyomorban vegetál, míg a világtársadalom termelőkapacitásai régóta minden anyagi szükséget feleslegessé tesznek. A béke jóindulatú papjaiban végül is nem az a megállapításuk az idegesítő, hogy egy atomrakéta helyett öt kórházat lehetne építeni, hanem az a naivitás, amellyel egy antagonisztikus társadalomba emberi célokat akarnak beleujjongani.

    Az osztálytudat számára ez a fejlődés azt jelenti, hogy annak tudata, hogy saját munkánk állítja elő ezt a világot, egyre több munkás számára már nem termelői büszkeséget, hanem szégyenkezést kelthet - vagy jogos utálatát ama társadalomnak, amely szemét termelésére kényszerít: ennyiben a “munkaellenes harc” 1968 körül felbukkant jelszava igenis észszerű tartalommal bír.

    19

    Ugyanakkor a késő hatvanas évektől a fejlett kapitalista centrumokból kiinduló világméretű osztályharc-hullám forradalmi-mitológiai módszerekkel sem hamisítható át a régi világ tudatos megszüntetését célzó mozgalommá. Csak kisebbségek akartak végleg leszámolni a tőkével, és ezen kisebbségeknek kisebbsége tudta, miről is beszél. E legfejlettebb elemek mellett mindenféle kétes alakok kúsztak elő a forradalom történetének szemétdombjáról, Lenint és Maót, az antiimperializmust és a bérrabszolgaság önigazgatását tették meg közös nevezőjüknek, és hogy teljes legyen a zűrzavar, a forradalmi ész és a baloldali ideológia gyakran sajátos hibridekben kereszteződött, mint az antiautoriter maoizmus vagy a leninista operaizmus. A társadalmi forradalom modern fogalma, amely az 1968 körüli leghaladóbb áramlatokban felvillant, sosem volt több, mint gyenge tendencia a nagy zavarodottság idején.

    A bérből élők valódi mozgalma azonban az osztálynélküli osztálytársadalom szépséges álmát vitte a tönk szélére, amennyiben készpénznek vette azt. A munkások, főleg az ostoba igahúzással, a futószalag embertelen hajszájával és a szüntelen értékesítés kedvéért való emberanyag-léttel szembeni gyűlölettől hajtva ha nem is mindent, de legalább több bért és kevesebb munkát akartak. A baloldali jelmezbált messzemenően figyelmen kívül hagyva a hetvenes évek osztályharcai az intézményesített reformizmust saját határaiig kergették, és végül csődbe juttatták. Ezen évek jelszava, az autonómia a vadsztrájkot jelentette - vagy a szakszervezeti sztrájkot, ám a veszteségekre való tekintet nélkül. Az ezen évek egyik másik fő jelszavát jelentő “munkáshatalom” csomópontjaiban, a szerelőcsarnokokban Detroittól Torinóig nem a cégtulajdonosok voltak a ház urai, a futószalagok szabotázsnak estek áldozatul és a munkások önkényesen lerövidítették a műszakokat; ez a hagyományosan trade-unionista Egyesült Királyságban is elegendő volt a “lopakodó válsághoz” és a “winter of discontent”-hez [az elégedetlenség tele], és még a posztfasiszta Németországban uralkodó megkövült viszonyok is megrepedeztek, főleg a fiatal munkásoknak, tanoncoknak és vándormunkásoknak köszönhetően.

    A hetvenes évek az egész nyugati világban a munkamegtagadás és bérrobbanás jegyében teltek. A munkások örömmel feledkeztek meg a mértéktartásról, amely az 1945 utáni szociáldemokrata “aranykor” sikerének titka volt. A béreknek és a termelékenységnek ez a megengedhetetlen szétválasztása felerősítette a tőke elkerülhetelen periodikus válságának egyikét, mely éppen felívelt, mialatt az eszményi összkapitalista nyögni kezdett a proletarizáltak megpuhítása céljából kényszerűen nem is sejtett magasságokba srófolt szociális kiadások súlya alatt.

    Az autonómia és a munkáshatalom így aztán szintén hamar történelemmé lett. A militáns csoportokat frontálisan támadták meg, a munkáshatalom bástyáit automatizálták, szétszedték és kitelepítették. A növekvő munkanélküliség megfegyelmezte a dolgozókat, míg az állam az ideális szociális munkás szerepéből az osztály idomárává vedlett át. Így kezdődik a nyugati centrumokban ciklusról ciklusra az ellenreform, amely mind szélesebb fronton támadja a proletariátust. E mozzanatban nyilvánul meg gyengesége a reformista munkásmozgalomnak, amely mivel teljes mértékben az osztályellenség mindenkori állapotától függ, a visszarendeződést legfeljebb tompíthatja.

    III. Az ígéretnélküliség kora

    20

    Ha az állam most meg is próbálja szélsebesen visszavonni korábbi engedményeit és védőintézkedéseit, a tőke már egy lépéssel előbb jár: a technikai haladás és a vasfüggöny leomlása lehetővé teszik egész gyárvárosok tucatnyi más hálás fogadó országba való áttelepítését. Így állítanak be folyamatosan minden munkást az összes többi munkással szembeni, a legalacsonyabb bérért és legmagasabb termelékenységért folyó konkurrenciaviszonyba. Korábban a kínai nagy falakat a nyugati olcsó árak tűzerejével döntötték romba, úgy ma a tőke arany napja keletről süt: az új “sárga veszély” már nem az antikommunista geostratégák nyárspolgári frázisa, hanem a termelés áttelepítésével a nyugati munkásosztály életszínvonalára leselkedő komoly veszély.

    Annyi termelő van elválasztva a termelőeszközöktől, mint még soha, és ezáltal munkaereje eladására utalva, a vidéki élet butasága elmarad a vidékről menekülés brutalitása mögött. Így képződik egy világméretű munkásosztály, melynek tagjai egyenlőnek érezhetik magukat a munkahelyekért folytatott világméretű versenyben, mely munkahelyek száma ugyan nem abszolút értelemben, de a munkaerő eladóinak számához képest arányaiban csökken. Ezzel a proletárság mint a kapitalista munkafolyamatba beszippantottak vagy abból kiköpöttek állapota végleges győzelméhez ér világszerte, és a centrum és periféria közti földrajzi határok elkezdenek elmosódni.

    Az a bizonytalanság, amely a “prekariátusról” folyó jólismert beszédben különleges problémaként jelenik meg, ennélfogva a proletariátus globális mindennapjait alkotja. A tőke mai egérútjai, melyek államfőkre és munkásokra egyaránt a jeges borzongást hozzák, holnapra, mikor a bérszínvonal részben megemelkedett, megint senkiföldjévé válnak; India régóta készen áll, hogy átvegye Lengyelországtól a stafétát. A tőke azonban hamar rájön, hogy bárhová is vándorol, az osztályharcot mindig magával hurcolja a csomagtartóban. Néhány éven belül Új-Delhi és Sanghaj újdonsült bérmunkásai ellenséges és hálátlan kortársaknak bizonyulnak, akik újfent felviszik a kizsákmányolás árát. Ezekben az osztályharcokban gyökerezik a remény, hogy az antiimperialista mitológia évszázadát a proletár internacionalizmus új korszaka váltja fel.

    21

    Azonban a proletárság globális általánossá válása, amely a termelékenység állandó gyors növekedésével áll kapcsolatban, egy nem csak Európát bejáró kísértetet is felébreszt - a munkanélküliségét. E kísértet elleni szent hajszára a régi rendnek valóban minden politikai hatalma szövetkezett, mialatt a termelőeszközöket birtokló osztálynak nagyon is kapóra jön. E vállalkozás kilátástalansága, amit a “szükséges munkanélküliségről” szóló beszéddel maguktól is beismernek, az állami ügynökségeket éppoly kevéssé akadályozza abban, hogy a teljes foglalkoztatás utópiáját lélekveszejtő iramban erőltessék a világra, mint az a tény, hogy a munkát már az emberiség legkorábbi hagyománya is átokként ismerte.

    Ami a munkást és a munkanélkülit eggyé teszi, az az állandó félelem. Az ezidáig félig-meddig jól felszerelt jóléti rendszerekkel rendelkező térségekben az állam így még mindig egy féltékeny gyűlölködő szeretet tárgya. A gyanakvó visszautasítottak újra meg újra a politikailag és gazdaságilag gondoskodó pátriárka után sóvárognak, ő viszont minden mulatságot félretol, és ragaszkodik a bérmunka rendszeréhez szükséges fegyelmezéshez, hogy megvalósíthassa programját: a lustaság, a tivornya és a romantikus szabadságmámor kiirtását. Minél nagyobb szükség van a jóléti államra, annál inkább ellehetetlenül, és a munkanélküliség elleni harc kényszerűen a munkanélküliek elleni harccá változik. Amennyiben a régi munkásmozgalom fáradt maradványai ez ellen bármi kifogást emelnek, az homokra épülő vár - a bérmunkarendszer elfogadásának homokjára, amelynek a munkanélküliség csak a fonákját adja, és amely minden emberi szükségletet a finanszírozhatóság tűfokán présel át. A kényelem teljesen elfeledett és mégis mindenkiben ösztönösen meglévő csábítása, a hozzá kapcsolódó homályos felismeréssel együtt, mely szerint a termelékenység fejlődése alapján ez meg is valósulhat, egy másik politikai modell középpontjába kerül: mindenkinek egy kicsit, mégpedig az államtól! Az alapjövedelmet követelő mozgalom elképzelései szerint a kapitalista társadalom majd valami nagy jótékonysági rendezvénnyé alakul át. Az a felismerés, hogy a teljes foglalkoztatottság illuzórikus és tetejébe nem is kívánatos, még groteszkebb illúzióhoz vezet: az államról mint szuperatyáról szőtt álomhoz, amely állítólag feloldja az alapjául szolgáló bérmunkakényszert nagylelkű pénzosztogatással.

    22

    Az eddigi periférián képződő új munkásosztályok mintegy tükörképeként a régi centrumokban is visszatér az eltűntnek hitt elnyomorodás. Mindenütt láthatóvá válik az, amit eredetileg így határoztak meg: “A tőkefelhalmozásnak megfelelő mértékben halmozódik fel a nyomor. A gazdagság felhalmozása tehát egyúttal a túloldalon a nyomoré, a gyötrő munkáé, a rabszolgaságé, a tudatlanságé, az eldurvulásé és az erkölcsi eltévelyedésé is” (Marx: „A tőke”). A nagyvárosokban az ilyetén proletariátus távolléte tovább éltette a régi gyarmatosítói büszkeséget, míg a periférián való tömeges jelenlétük az elmaradottság biztos jelének számított. A munkásnegyedek mai visszatérésével nyilvánvalóvá válik, hogy az egyik nem létezhetett a másik nélkül.

    Amilyen igyekezettel az “alsó rétegekről” szóló tehetetlen beszéd próbálkozik az “arany évek” osztályáteresztő liftmodelljét őrizgetni, olyannyira nem hisznek már benne: csikorognak az eresztékek, és a felvonó már nem üzemel. A múltbéli etetésektől kijózanodva dereng fel a kidobottakban saját fölöslegességük tudata, és az államnál való haszontalan kérvényezésen túl dühvel átitatott felkelésekben tör ki.

    E fejlemények csúcsát eddig a francia banlieue-kben lezajlott felkelések képviselték. Az állam a maga megszilárdult képviseleti eszköztárával nem tud mit kezdeni a proletariátus e szegmensével; alkalmanként még segít a szociális munkások régi brigádja, akik azonban mind gyakrabban a valódi élet tanórái közti szünidei bohóc szerepében találják magukat. Már csak azért is megbukik minden beolvasztási kísérlet, mert az állam nem tudna több potenciálisan aktiválható munkaerőt elhelyezni. Nincs már mit felkínálni a dühöngőknek, már csak másokat ijesztgeni jók: rajtuk demonstrálják a szegénység nyomorúságát vagy az állam erőszakmonopóliumát. A “feleslegesek” árnyékgazdasága ugyan kitűnik sokoldalú találékonyságával, mégis elmarad a társadalmi gazdagság termelése mögött. Következésképpen harcaik, melyekben a mindennapi nihilizmus ellen szolidáris kapcsolatokat kötnek, kívül esnek minden lehetőségen, hogy ezt a termelést elsajátítsák: a modern világ lázadó “söpredéke” (Sarkozy) a géprombolókhoz hasonlatos, akiktől elszakították a gépeket. Ezzel a tőke gigantikus népességfölösleg-kitermelési tendenciáját testesítik meg. A világproletariátus nagy része el van vágva a reguláris termeléstől, és csak ipari tartalékseregnek is csak korlátozottan van szükség rá, míg mások összerogyásig dolgoznak. A munka újrafelosztásáért folyó reformharcok, melyek tompíthatnák ezt az őrültséget, folyton a szükségesnél több embert újratermelni semmiképp sem akaró és inkább kevesebb proliból több többletmunkát kisajtoló tőke korlátaiba ütköznek. Az egész osztály jövője döntően attól függ, hogy a fölöslegesek képesek-e helyzetüket egy általános mozgalom kiindulópontjává tenni. Ebbe az irányba mutatnak az argentin piqueterók akciói.

    23

    A tőke frontális támadásai nyomán a szakszervezetek nyilvánvaló válságba kerültek, akkor is, ha eddig csak szélsőséges liberálisok mennek el odáig, hogy egyszerűen a felszámolásukat követeljék. E válság jelei nemcsak az egyes harcokban tapasztalt vereségek, hanem a szakszervezet törzsét érintő tény is: tagjaik egyre kevesebben lesznek.

    A mindegyre zsugorodó munkahelyi törzsgárdák még követik a szakszervezetet, ha az itt-ott harcba hív a privatizáció, a bércsökkentés és kitelepítés ellen. Ezek a harcok még csak nem is az életkörülmények javítását tűzik ki célul, és az elmúlt jóléti állam szabványai mögött jócskán elmaradó követeléseikkel színtisztán védekező jellegűek. A temetői csendnél mégis jobbak: ha csak kétségbeesett akciók is, egyes esetekben keresztezhetik a tőke érdekeit, és főleg utolsó emlékei annak a gondolatnak, hogy nem kell mindent harc nélkül tudomásul venni, és néha jó dolog a szolidaritásban tapasztalatot gyűjteni.

    Hogy ezek a harcok a tőke támadásaival és az életkörülmények fenyegető rosszabbodásával szemben mennyire csak puszta védekezést jelentenek, az megmutatkozik abban, hogy a bejelentett üzembezárásoknál többnyire az egyetlen cél a legrosszabb megakadályozása: e reménytelen harcban vagy a munkahely mindenáron való megőrzése a tét (amelynek kedvéért drasztikus bércsökkentésekbe is beleegyeznek), vagy a végkielégítések nagysága, vagy a kihullottak gyűjtőjéül szolgáló intézmények finanszírozása. A szükségben az emberek “saját üzemük” köré gyűlnek, ami a maga közvetlenségében bizonyos mértékű realizmus bizonyítéka.

    Anélkül, hogy más üzemekben vagy bárhol másutt egy másik társadalmi perspektíva mutatkozna, a valóságtól idegen dolog volna sztrájkkal a tönk szélére juttatni a saját munkahelyet vagy visszautasítani a felkínált végkielégítést a mártíromság kedvéért.

    Mégis: csökkenő társadalmi jelentősége ellenére, amely ebben a puszta utóvédharcra korlátozódásban fejeződik ki, a szakszervezet még messze nem halott. Részben szép sikerrel fáradozik azon, hogy SMS-tiltakozásokkal, transzparenslengetéssel és hasonlókkal figyelmet és új lendületet nyerjen. Legfőképpen azonban továbbra is arra hagyatkozhat, hogy - tagfogyatkozás ide vagy oda - a munkahelyi csoportok jelentős része képzelőerő és más harci formákkal és tartalmakkal való tapasztalat híján félelemtől és elégedetlenségtől hajtva még mindig a túlhaladott reformizmus ezen intézményéhez ragaszkodik.

    Hogy a béna szakszervezeti politikát és a szakszervezeteken kívüli ill. ellenükben folytatott harcok hiányát megmagyarázzuk, nem kell gonosz bürokratákról szóló összeesküvés-elméletekhez nyúlnunk. Maguk a munkavállalók fogadják el a kapitalizmusban nekik jutó munkaerő-szerepet, amennyiben nem kérdőjelezik meg a bérmunkát és ezáltal annak képviseletét, a szakszervezetet. Ez utóbbi a munkaerő árának kialkudásáért felelős, és a kapitalista társadalmi rend keretében legokosabb bérpolitikára törekszik. Az ennek során születő és kisebbik rosszként széles körben elfogadott eredmények és kompromisszumok logikus következményei a szakszervezettel elválaszthatatlanul összefonódott, kapitalista dologi kényszereknek való alárendelődésnek és azon munkahelyi gárdának, amely már csak magát képviseltetni tanulta meg, és minden döntésnek feltétlenül engedelmeskedik.

    A szakszervezet csak akkor tudja a kapitalizmusban munkaerő-viszonteladói funkcióját betölteni, ha a vállalkozókkal szemben be tudja bizonyítani erre a képviseletre szóló monopóliumát. E célból egyrészt néha mozgósító erejéről kell tanúbizonyságot tennie, és akár “a társadalmi béke felmondásával” fenyegetőznie. Másrészt saját nélkülözhetetlenségét is bizonyítania kell, ha az elégedetlenség mégiscsak saját akcióformákban és -tartalmakban tör utat magának. Már jóelőre gondoskodik minden, akár csak ötletszerűen felmerülő lázadás korlátok közé szorításáról szabályzataival, nyilatkozataival, pénzeszközeivel, a sajtóval és saját hivatalnokaival. Ha mégis lázadásra kerül a sor, akkor lehet a szakszervezeti határozatokat lefelé érvényesíteni, a sztrájkolókkal szemben rendfenntartóként fellépni és a társadalmi béke helyreállítását biztosítani. A szakszervezeti vezetés ezen elnyomó funkciójában is biztos lehet a bázis nagy részének támogatásában.

    24

    A szakszervezeti irányítás alól kisiklani igyekvő autonóm harcok azonban egy bizonyos radikálbaloldali mitológia ellenére nem mindig hordoznak maguktól emancipatórikus tartalmat. Gyakran ezek is a munkahelymegőrzés korlátolt színvonalán vesztegelnek, amelyre némelykor a szakszervezetek is képtelennek bizonyulnak. Ugyanis nem csak a szakszervezetek hatalma zárja el a harcok útját. Még inkább a harcok korlátozottságán és hiányán alapszik a szakszervezet hatalma is.

    Mindez újfent egy maximalista kritikának készíti a helyet, mely mindent, ami nem közvetlenül a forradalmat célozza, reformizmusként pocskondiáz. Ám ég és föld a különbség az élet egyik-másik reform általi jobbátételéért folyó behatárolt harcok és a rosszabbodás elhárításáért vívottak, valamint a reformizmus között. Ez utóbbi politikai irányzat, amely vagy közvetlenül a kapitalizmus megőrzését tűzi ki célnak, amennyiben legrosszabb kinövéseit letompítja, vagy az elháríthatatlanná vált követeléseket intézményes utakra tereli, vagy akár azon illúzióba kapaszkodik, hogy ezt a társadalmat folyamatos javítások hosszú sorozatával szocializmussá lehet átalakítani. Viszont minden esetben az államnak kell mindezt végrehajtania. A reformizmus politikai képviselet; a bázis minden tevékenységét az előírt pályán kell tartania. Ezzel szemben az említett harcokban mindenekelőtt a saját érdeküket képviselik a résztvevők. Csak ezekben keletkezik annak lehetősége, hogy polgári jogalanyként, a munkaerő-áru eladóiként folytatott létből kilépjenek, szükségképpen vitatkozniuk kell a közös célokról, meg kell haladniuk saját egyébként szükséges egoizmusukat. A szolidaritás többé nem vasárnapi szociáldemokrata szólam. Minden itt és most a saját élet javításáért folytatott harc, amely lerázza a képviseletet, amelyben öntevékenység zajlik, a jövő társadalmának kísérleti terepe, melynek érintkezési formái nem csak a forradalommal, mintegy varázsütésre bukkannak fel.

    25

    A napi harcok korlátai a leninizmusnak szolgáltatnak igazolást az élcsapat-párthoz. Forradalomelméletként ez lényegében nem más, mint az államcsínynek, a vezetőség tudattalan tömegek fölötti hatalomátvételének elmélete. Ha valaha fel is világlott nekik valami, az Lenin szerint legfeljebb valami halovány trade-unionizmus lehet, és nem a forradalom csillogó fénye. A társadalmi forradalom azonban nem lehet egy központi vezetés ügye. Nincsen igazgatótanácsa sem. Máskülönben nem lenne több a szokásos puccsoknál vagy irányított lázadásoknál, amelyek újfajta elnyomásban végződtek. A felforgatás szelleme a felforgatás kivitelezőinek tömegében kell hogy meglegyen; máskülönben fabatkát sem ér. Ugyan hogy is sikerülhetne egy, az ember ember fölötti uralmát felszámolni kívánó, az élet saját kézbe vételét szorgalmazó forradalom, ha már az oda vezető első lépésnél megint vezetés, irányítás, igazgatás kell neki? Csak újra a tétlenség régi útjaira lépne, és az egész régi szart ismételné.

    A marxista-leninista szekták történetében a hatvanas évek vége óta elég gyakran a hiúság, ha ugyan nem saját maguk mértéktelen túlbecslése adta az ötletet ambiciózus embereknek, hogy csak egy fegyelmezett szervezetre van szükség, hogy jelet adjon a felkelésre, és vezesse azt. Ezren ezerszer alapították meg a pártot, akik az új Trockij vagy Lenin akartak lenni, olyan emberek, akiknek történelmi nagysága csoportocskáik törpeségével vetekedett. A történelmi tapasztalattal szembeni immunitással felvértezve kíséreltek meg egy, már maga a történelem által is elítélt koncepciót a jelenre alkalmazni. A proletariátus felszabadítása csak maga a proletariátus műve lehet.

    Van azonban a leninizmusnak egy olyan kritikája, amely az osztálytudat problémáját munkáskodva elveti. A tudat lényegtelen, mivel (egy kedvelt Marx-idézet szerint) nem az a fő, mit képzel egyik vagy másik proletár, hanem amit a proletárok majdan történelmileg cselekedni kényszerülnek. Ez az optimista történelmi determinizmus elcsalja, hogy a proletárok soha nem kényszerülnek forradalomra, ami az elő-történelem végének kezdetét jelezné, mert az emberek még ezen elő-történelemben kezdik történelmüket tudatosan csinálni. Pont ez a “voluntarizmus” a leninizmus helytálló mozzanata, amelynek igazságát elitista pártkoncepciója meg is öli.

    Ideje meghaladni a leninista hatalomátvétel és munkáskodó öntagadás hamis alternatíváit meghaladni. A modern kommunista álláspont nem kívülről közelít az osztályhoz, nem óhajtja neki paternalista módon az üdvösséget szolgáltatni, sem pedig viszont nem várja el azt tőle. Sokkal inkább objektívan hangsúlyozza a kommunizmushoz vezető szubjektív mozgatórugóit, észszerűen és rendszerezetten értelmezi azokat a maguk társadalmiságában, persze olyan társadalmiságban, amelyen az összes többi proletárral eleinte csak elvontan osztozik, és amelynek tudata ezért nem létezik.

    A gyakorlatban kell bebizonyítania kritikájának valóságát, hatalmát és talpraesettségét. Az osztályharc kollektív gyakorlata nélkül, amelyben a proletárok és kommunisták egymás közt és egymással kommunikációba és interakcióba léphetnek, a kommunista kritika mindig magára marad, valami elvont állampolgári álláspont világtól elrugaszkodottságában, ami gyakorlatilag nem képes az osztályon belül állást foglalni.

    26

    Elmélet és gyakorlat, melyek egymásbanvalósága a történelem forradalmi pillanataiban nyilvánult meg, ma megmerevedett ellentétben kölcsönösen kizárják egymást. Ennek megfelelő kifejeződése az, amit kritikus vagy radikális nyilvánosságnak nevezhetünk. Egyfelől akadémizmusban, mely minden helyes részfelismerése ellenére soha nem jut el a viszonyok totalitásáig, mivel a változtató gyakorlat ismeretszerző jelentőségét nem érti meg – másfelől rövidtávú aktivizmusban, amely csak saját magát, de a társadalmat soha nem hozza mozgásba.

    Aki nem érti meg valóságát, az nem tud valóban cselekedni, és aki nem akar cselekedni, az nem is fogja soha megérteni. Olvassuk csak a diák-baloldal sajtótermékeit, látogassuk kísérteties előadásaikat, és egyből megértjük, miből táplálkozik az elmélet-ellenesség, miként a másik oldalról nem kevés magát radikálisnak mutató akadémikus részéről adott a kifogás, hogy egy egyetemi diploma alatt a döntő fontosságú ismeretek meg sem szerezhetők.

    Az aktivizmus viszont, amely az akadémizmuson felül állónak tartja magát, mert hiszen legalább tesz valamit, ennek a doktorok felvigyázta kóválygásnak csak a másik oldala. Amennyire kritikára érdemesek azon alkalmak, amelyekre mozgósít, olyan kevéssé változtat alapjaiban az ezeket lehetővé tevő viszonyokon. Nagy lármával mutatnak be kampányokat csúcstalálkozók ellen, a Euromayday-ért, a létminimum-pénzért és hasonlókért, és felforgatónak adják el azokat.

    Ez a társadalmi tevékenység alapjában véve semmiben sem különbözik más politikai cselekedetektől, és a politika az a társadalmi cselekvés, amely a társadalomtól elválasztva történik. Ama magasabb szférában található, ahol elvontan már mindenki társadalmi egyén, anélkül, hogy az alsóbb szférák konkrét érdekeiről számot kellene adnia. Nem a társadalmi gyakorlat alapján fejlődik ki valamilyen álláspont, hanem ezt egyszerűen kifordítják [überstülpen]. Aztán követőket kell találni, ez néha már a kampányok egyedüli céljának tűnik, amilyen gyakran váltakozik azok tartalma. Az árueladáshoz hasonlóan marketingtrükköket alkalmaznak, hogy a legújabb saját terméket a tömegek közé vigyék. A tömegnek szimbolikus akciók mögött kellene felsorakoznia. Még ahol cselekvésre akarnák is mozgósítani őket, az emberek ott is csak tárgyak, pedagógialilag manipulálandó anyag. A politika csak az elkülönített egyéneknek a rajtuk kívül álló célok érdekében való külsődleges egységesítése.

    27

    Az osztály nélküli osztálytársadalomban vége a proletarizáltak központi szerepet játszó szelete utáni kutatásnak. Ama jelentős termelői hatalom, amivel az ipari munkásosztály változatlanul rendelkezik, nem garancia arra, hogy harcai a számtalan más bérből élőre is kisugároznak és kiterjednek. Kevésbé azonosítható egy állítólagos kulcsszektor, mint valaha. Ennek következtében a jelenkori társadalmi mozgalmak látóterében az úgynevezett neoliberalizmus ellenében a proletár valóság helyszíneinek sokasága áll, anélkül, hogy egy osztály mozzanataiként gondolnának rá; sokszínűséggé cicomázzák, és a “sokaság” ideológiájával tömjénezik elméletben. A központi szegmens említett hiányának helyes felismerése és az egyesek valamely egységnek való alárendelésével szembeni helyes ellenállás mégis csak az identitáspolitika új konzervativizmusába torkollik. Többé nem a fennálló viszonyok teljes megváltoztatása a cél, hanem mindössze “egy olyan világ, amelyben sok világnak helye van”. Egy olyan világ, amelyben mindenki az marad, ami ma: munkás, paraszt, művész, informatikus, indián őslakos, és így tovább. Sokszínűvé váltak az identitások, ám olyan makacsul ragaszkodnak hozzájuk, mint a kőkorszaki marxisták a proletáréhoz. A munkásosztály szocialista állításából a “sokaság” reformista állítása lett, az igazságos bérezésből alapjövedelem mindenkinek, a dolgozók hazájából a globális állampolgársághoz való jog - mindannak posztmodern visszaöklendezése, ami már a XIX. és XX. század régi munkásmozgalmában is büdös volt.

    28

    A modern kommunista álláspont, ami a proletariátust nem örökkévalóvá tenni, hanem megszüntetni, a pénzt nem igazságosabban elosztani, hanem meghaladni, az államot nem demokratizálni, hanem felszámolni akarja, komikus hatást kelt az e társadalmi formák emberbaráti átalakítására irányuló számtalan baloldali kísérlet mellett. Viszont egyáltalán nem utópikus, mivel csak a társadalom objektív ellentmondásainak kíván a végére járni – egy olyan társadaloménak, amely egyszerre tűnik ki az emberek totális társadalmasításával és teljes atomizálásával, ami sosemvolt gazdagságot és leírhatatlan nyomort termel; amely társadalom mindenki terméke és mégis saját törvényeit követi, és minden ellenőrzés alól kivonja magát. Az akadémikus baloldaltól eltérően a kommunista álláspont nem ismétli meg a valódi eldologiasodást az elméletben; ahol zavarodott professzorok a társadalmat a “hatalom”, a “struktúra” és a “diskurzus” fogalmai alá temetik, a kommunista álláspont csak emberek művét látja, a társadalmi gyakorlat bizonyos történelmi formáit, amelyek megszüntethetők.

    A fennálló állapotok kommunista kritikusai a proletarizáltak nagy tömegétől leválasztva érzékelik magukat, és ebben nem is tévednek. Ezt az elkülönülést azonban a társadalmon gyakorolt kritika szörnyűségesen nehézzé nyilvánításával felnagyítani pont azt jelentené, hogy a kommunista kritikának a mindenkivel közös tapasztalati alapját tagadjuk; és legfőképpen azt tagadnánk, hogy ma a fennálló viszonyok igazolása nagyobb energiát igényel, mint elutasításuk: a társadalom ellentmondásait, amelyeket a kritikai elmélet megfogalmazni próbál, mindenki érzi, és titokban sokan fel is ismerik azokat. Az ideológia hatalma nem a viszonyok állítólagos átláthatatlanságában és nem is az egyének tudatlanságában gyökerezik, hanem abban, ahogyan a tőke uralta életet, a saját szükségletek egyénenkénti elnyomását elkerülhetetlen sorssá racionalizálja, és ezáltal elviselhetővé teszi. Mivel a másfajta viszonyok távol vannak, a hétköznapi tudat alárendelődik a fennállóaknak.

    A felvilágosítást célzó erőfeszítések, melyek jófajta érvekkel adnának ugródeszkát az embereknek, emiatt aztán tehetetlenek maradnak. Régi félreértés, hogy Marx kezdeményezte volna az osztályharcot vagy akár “feltalálta” volna a kommunizmust. Az osztályharcok saját elméletük előtt jártak és kifejezték a kommunizmus lehetőségét, amelyet az elmélet tükrözött, és célzott álláspontként vitt vissza a harcokba. A proletarizáltaknak ma is maguk mögött kell tudniuk az első lépést, hogy a viszonyok megértésének és végül meghaladásának szükséglete felébredjen bennük. Ami a magányos és tehetetlen egyének számára tévútnak tűnik, egyszeriben elképzelhetővé válik, amint a kollektív tett szétveri a fennálló viszonyok mozdíthatatlanságának látszatát; eközben óvatoskodókból lázadók lesznek, és olyan emberek, akik Marxtól egy sort sem olvastak, egyszercsak a legjobb kommunistákká válnak. Az avantgarde egyszerűen azokból áll, akik a megfelelő pillanatban helyesen cselekszenek, és ezáltal a megkövesedett körülményekben rejlő lehetőségeket napvilágra hozzák.

    A szétforgácsolt elégedetlenek számára, akik bánatos időkben kommunista körökben jönnek össze és alkalmanként hosszú téziseket vajúdnak a világra, mindez először is azt jelenti, hogy elutasítják a “szavahihetőség” megszerzéséért folyó és “realista” programokkal valakihez dörgölőző taktikázást a bérmunkások tömegétől való elkülönülésük leküzdése érdekében: “a hamis tudathoz való alkalmazkodás még soha nem változtatta meg a hamis tudatot” (Hans-Jürgen Krahl). Tudják, mi a különbség “a górék” szidalmazása és a bérmunka-rendszer kritikája között, és korántsem tartják mellékesnek. Rosa Luxemburggal vallják, hogy semmi sem forradalmibb, mint felismerni és kimondani a valót. Másodszor azonban tudják, hogy pontosan ez nem valami magát a forradalmi osztálytudat szelencéjének beállító szervezet monológja; a kritikai materializmus nem ismer egyszer és mindenkorra rögzített igazságokat, amelyeket csak elterjeszteni kellene a nép körében.

    A világban jelenlévő proletár életmódok és túlélési stratégiák minden különbözősége mellett ma ezek a különbségek a világproletariátuson belül léteznek. A kommunista kritika számol ezzel. Mindazonáltal képzelődés maradna e kritika - elvont, elnagyolt és nem teljes - a proletároknak a termelésben szerzett tapasztalata és termelői tudása nélkül. Az anyagi élet termelésének globális elsajátítása és forradalmasítása végső soron e tudástól függ.

    A földgolyón elszórtan élő kommunistákat nem egy formális szervezethez, akár világpárthoz tartozás egyesíti. A kommunista öncímkézés is lényegtelen. Döntő az a képesség, hogy a külön zajló harcokat világszerte egymásra vonatkoztassák, az azokban szerzett tapasztalatot kommunikálják, és e konfliktusokban megkülönböztessék az előrevivő mozzanatokat a bénítóaktól, az egoista-lokalista momentumokat a kiterjesztés és kommunizáció felé mutatóaktól. Ez szükségessé teszi a kommunisták szabad szövetkezését, amely képessé teszi őket, hogy helyben helyesen cselekedjenek az egész érdekében, felismerés és nem valami mindentudó forradalmi főhadiszállás utasításai alapján. Ez szabad szövetkezés, amely a kapitalizmus kényszerű szövetkezési modellje nyomán válik lehetségessé, de már puszta létében is a szabad emberiség előképe. Ez a történelmi párt viszont aztán feloldódik az osztálytudatos proletariátusban - mely proletariátus immár világméretekben küzd önnön megszüntetéséért.